2014. április 20., vasárnap

Táncsics Mihály csatornaterve

Táncsics Mihály-szobor Mezőhéken. Somogyi Árpád alkotása, 1971. Fotó: Kósa Károly, 2004.

A Duna és a Tisza csatornával történő összekötésének terve már IV. László (1272–1290) király idejében felmerült, majd Mátyás királyt is foglalkoztatta. 1715-ben Dillherr báró (Franz Baron Dillherr von Althan), Szolnok várparancsnoka terjesztette a bécsi udvar elé egy Pest és Szolnok között ásandó hajózható csatorna tervét. Azóta számtalan különféle vonalvezetésű csatornaterv készült, ám — a Délvidéken 1802-ben átadott Ferenc-csatorna kivételével — egy sem valósult meg. Számos tanulmány és könyv született e tervekről, ám (tudtommal) egyik sem emlékezik meg Táncsics Mihály elképzeléséről, melynek sajnos csak rövid összefoglalása maradt fenn az Életpályám (Bp. 1978.) című önéletrajzi írásában:
»Míg egy télen (1844–5) városban laktunk, „Józanész” című munkámat bevégezvén, egyéb irodalmi munkáim valának a következők: „Dunaág zagyva-csatorna”, „Védegylet”, „Ész és akarat”, „Fővárosi reform”.
Ha itt eleve nyilvánítom, hogy mérnök nem vagyok, az olvasó csodálkozik azon, miként írhattam mégis csatorna tervet, holott ez szaktudósok feladata. A gondolkodás, egészséges józan ész sok tudományt pótol. Magát a csatornának tervét a mérnök csinálja meg, de ha a talaj, fekvés magasságát ismerjük, a csupa józan ész megmondja, hasznos lehet e ez, vagy az a csatorna? más is értheti. S ha a mérnökök munkálkodása által bizonyos pontokon a térnek emelkedettségét, a víznek esését ismerjük, miért ne használhatná az adatokat más is? és ha használja, miért ne tervezhetne csatornát?
Csatorna-tervemnek lényege ez volt: Budapesten jóval felül, a Duna balpartján a Rákoson végig, Péczely mellett Sápon a Zagyváig, e folyót szabályozva, bele fölvéve, a Tiszáig, vagyis Szolnokig kellene ásni. Így egy munkával a főváros nagy vízáradástul meg lenne mentve, a Zagyva szabályozva, mocsáros vidéke ki lenne szárítva, s termékeny talajjá lenne változtatva, kisebb hajók járhatván rajta, a közlekedést nagyban könnyítené, annálfogva egész hosszában a földmívelési ipart tetemesen ébresztené stb.
E tervemet az iparegyesületi „Hetilap” szerkesztőjének Varga Istvánnak adtam, ki azt ígérte, hogy közölni fogja, de nem teljesíté; hosszú ideig biztatott, ámított, hogy most ennél, meg annál van, végre is elveszett anélkül, hogy közzé tette volna, a kéziratot sohasem kaptam többé vissza.
Csupán azt jegyzem meg végrül ez iratomra nézve, hogy ki volt benne mérnöki adatok nyomán mutatva, miszerint Sáp táján emelkedettebb a tér, tehát csak ott kellett volna a medret mélyebbre ásni; és ki volt azonkívül emelve, hogy e hajózható csatorna által az alföldnek e területén, Jászberény, Szolnok, Szeged lakosai, a magyar ajkú népelem Budapesttel mintegy közelebb kapcsoltatnék össze, aminek nemzetileg véve kiszámítlan haszna lenne.
«